Van egy kedvenc kávézónk a belvárosban, hetente többször is meglátogatjuk egy barátnőmmel. Általában én presszót iszom, ő egy mentateát. Kis piros pöttyös bögrékből lehet teát inni, és olaszos, barna csészéből a kávét. Ez lett a törzshelyünk, nagyon szeretjük a kis fa székek és hangulatos vintage asztalok elrendezését, hogy délutánonként beszűrődik a napfény a kávézóba, a mezei virágokat az asztalon, amiket a tulajdonos sosem árul el, honnan veszi, és a minőségi, de nem túl drága forró italokat. Megmelengeti a lelkünket. Mindig úgy választunk helyet, hogy első körben persze az ital minősége számít, de legalább annyira fontos az is, milyen a fogadtatás, vendégszerető-e a hely, a kiszolgálás, kedvesek-e velünk, otthon érzésünk támad-e az ott elköltött presszótól, vagy inkább menekülnénk a feszült hangulatból. Ez a hely mindkét kritériumnak megfelel, a tulajdonos pedig egy tündér. Mindenkivel kedves, kiszolgálja az egyéni igényeket, és nem haragszik meg azért, ha valaki tejszínhabbal kéri a kapucsínót, vagy tejet önt a teájába. Igazi vendégszerető személyiség, aki mellett jól érzi magát az ember.

Ő is gyakran odaül hozzánk, ha olyan időben megyünk, amikor nincs más vendég, és nagyon jókat szoktunk beszélgetni. Mindenről megvan a véleménye, de nem igyekszik a másikra erőltetni, meghallgatja azt is, amit te mondanál, és meggyőzhető, ha rendes érveid vannak. Szeretjük, hogy nem olyan vaskalapos. Így igazi baráti viszony alakult ki hármunk közt, megszámlálhatatlan délutáni beszélgetéssel. Ilyenkor a tulajdonos mézes lattét iszik, az a kedvence, a kedvenc barátnői mellé, mindig ezt mondja. Így ment ez már lassan két éve, és őt sosem láttuk betegnek, vagy akár csüggedtnek ez idő alatt. Mígnem múlt pénteken a szokásos időben besétáltunk, a pult mögött állt, kedvesen köszöntött minket, és már kezdte is készíteni a szokásos hármast a tálcán. Leültünk, kényelembe helyeztük magunkat, amikor megjelent a három pohárral. Letette elém a presszót, a barátnőm elé a mentateát, és legnagyobb meglepetésünkre maga elé egy nagy pohár forró vizet. Kis dolog, de mi annyira meglepődtünk, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudtunk. Te meleg vizet iszol? Kérdeztük egyszerre. Elmosolyodott és leült, majd elővett valamit a zsebéből, feltépte és a vízbe öntötte a port. Egy Acc 200 granulátum volt. Megkeverte, majd belekortyolt. Ismertségünk során sosem fordult ilyen elő még, de most közölte, hogy enyhén megfázott. Köhög, és naponta 3 tasakkal is megiszik. Azért bezárni nem szeretne, azt nem teheti meg, így olyan gyógyszerrel kúrálja magát, ami ágyban maradás nélkül segíti elő a betegség tüneteinek megszűnését.

Elmondta, hogy a háziorvos kikötötte, hogy két hétnél tovább nem szedheti, de a javulásnak már egy hét után jelentkeznie kell, és azonnal menjen vissza, ha ez nem történik meg. Fura módon én nem ismertem, illetve nem szedtem soha efféle gyógyszert, úgyhogy meg is mutatta egy weboldalon, hogy hol lehet megrendelni. Végigböngésztük az oldalt. Egyikünk sem gondolta volna, hogy az internetről rendel ACC 200-at, főleg nem egy online patikából, de úgy tűnik, ő is halad a korral. Aztán megnyugtatott minket, hogy tényleg nincsen semmi komoly baj, egyszerűen csak köhög, valószínűleg azért, mert 3 nappal azelőtt cseréltek náluk ablakot, és teljesen kihűlt a ház, ő meg kitakarózva alszik, fél perc után lerúgja magáról a dunyhát. Elmondta, hogy másnap azt érezte, hogy fáj a feje, aztán egy nappal később kaparni kezdett a torka és kicsit köhögött. Azóta sokkal rosszabb nem lett, ezért is írta fel az orvos a 200-as gyógyszert, hiszen van belőle erősebb hatóanyagú is. Az ezt követő néhány napban, amikor beültünk hozzá, mindig a meleg vizes bögrét hozta magának a tálcán, belekeverte a port és azt iszogatta, míg beszélgettünk. Aztán tegnap, mikor beléptünk, az arca felvidult, és miután leültünk, és elénk tette a tálcát, boldogan konstatáltuk, hogy ismét mézes latte díszeleg rajta a meleg vizes pohár helyett. Örültünk. Helyreállt a rend.